Tibet kutatói megdöbbentek a középkori elmaradottságon, a babonákon, a lámák uralmán, a kolostorvárosokon stb. De akármennyire is nem tettszett 'logikus' gondolkodásuknak amit láttak, idővel mégis őket is magába szippantotta a 'légkör', elkezdtek ráérezni arra, hogy az ott élőket átjáró világkép ténylegesen működik. Ez alól semelyik nyitott személyiség nem tudta kivonni magát. A valódi mágia maga az ember, mert mágia emberek nélkül nem létezik. Ahogyan Tibet népe átadta magát az emberben levő, mégis emberfeletti tudat világképének, ennek segítségével közös erőfeszítéssel megszabadultak démonaiktól, vagy állították saját szolgálatukba őket. A tudat démonaitól való megszabadulás az alapja annak a boldogságnak, ami az ott élőkből áradt és ami 'megfertőzte' az odalátogatókat is.

 Idézet Heinrich Harrer Hét év Tibetben című könyvéből:

"Legyen akár szegény, vagy gazdag, teljes odaadással és minden belső kétely nélkül jön el mindenki, hogy az isteneknek áldozzon, és áldásukat kérje. Alig van nép mely ennyire egységesen követné vallását, és ilyen természetességgel élne annak szabályai szerint. Emiatt mindig is nagyon irigyeltem a tibetieket, mert én bár Ázsiában megismertem az utat a meditációhoz, a végső kérdésekre sohasem találtam meg a választ. De ebben az országban megtanultam nyugalommal szemlélni a világ eseményeit és nem hányódni zaklatott gondolataim között"